1D fanfic - 3. fejezet \Törhető világ\

One Direction fanfiction ~ from Sheila

3. fejezet
Törhető világ

Üdv újra mindenkinek! (:

Mint már említettem előző bejegyzésemben, nagyon szépen köszönöm a kommenteket! (: Ez nagyon kedves tőletek, hogy segítetek építeni ezt a blogot, és növelni az önbizalmamat. (: Köszönöm! (:♥
Örülök én az építőkritikának is, de úgy gondolom, hogy míg így is kevesen vannak, akik hajnlandóak kommentálni. Így most bevezetek két dolgot ennél a blognál:

1.) Az első az, hogy ezentúl aki kommentál vagy rendszere olvasónak jelentkezik, és hajlandó elküldeni nekem az emailcímét, az extra fejezeteket, azaz kihagyott jeleneteket kap a történetből. (Ezeknek nincs jelentőségól a fővonal kanyarodásában, csak egyszerűen érdekesek, és az olvasók, azaz ti, több mindent megtudhattok a szereplőkről.)

2.) A másik pedig, hogy ezentúl minimum öt kommentár kell majd ahhoz, hogy feltegyem az új fejezet. Mind mondtam, örülök az építő jellegű hozzászólásoknak, csak akkor tényleg építő legyen, ne pedig sértő! :D

De egyébként köszönök mindegy egyes látogatót, oldalletöltést, és rendszeres olvasót is! A ti ösztönzésetek nélkül nem menne! 

Csodálatosak vagytok! (:♥
Mindenkit ölel,
Sheila

 Igazából nem is zavart a tudat, hogy Anyu már harmadjára szól: „Kész a vacsiii!”, és én még mindig nem vagyok sehol. Csak bámultam és bámultam a márciusi este tökéletes színeit. A ház London egyik külkerültében volt, ahol bőven elfért pár hektár kert. A mi kertünk, az új kertünk, a mi életünk. Ezentúl minden megváltozik, gondoltam. De vajon az alma rózsaszín, boldogságtól csöpögő felhője mögött látszik-e az igazi London? Az igazi életünk? Ezen töprengtem egészen addig, amíg Apu fel nem jött a szobámba. 

Kop-kop-kop.
- Hahó – nyitott be, miután elmormoltam egy „Szabad!”-ot. – Mi a baj, Anna?
Odabattyogott mellém, leült a fotelhez tartozó fehér lábtartóra.
- Igazán nem értem, hogy kinek az őrült ötlete volt a fehér lábtartó – vakarta meg a fejét. – Ebben az óriási kertben nyáron remekül fogunk szórakozni. Nem hiszem, hogy mindegy egyes percben cipő lesz a lábadon.
- Tényleg, Apu, minek nekünk ekkora kert?
- Anyád akarta – mosolyodott el. – De hisz ő már csak ilyen! Mindenben látja a lehetőséget. Még bennünk is látta. A házasságunkban. És nézd, most újra fellángolt közöttünk a szerelem!
- Apu, én… - kezdtem bele, de szavamba vágott. Tudtam, hogy fontos kiöntenie a lelkét, hogy elmondja azt, amit igazából gondol, de…
- Nagylány vagy már, Anna! Te is ugyanúgy tisztában voltál ezekkel a dolgokkal, mint mi.
- De Apu…
- Anyád adott egy lehetőséget a házasságunknak. Egy új országnak. Egy új életnek. Mindenünk új, szokatlan. Alkalmazkodj egy kicsit! Adj neki egy esélyt! Próbáld élvezni! Tudom, hogy legszívesebben Magyarországon maradtál volna, de meg kell értened, ott már nincs jövőnk!
- Apu…
- Csak a sötét oldalát figyeled, Anna! – A hangja egyre hangosabban és hangosabban szólt, pedig én igazából meg se szólaltam. Nem volt mivel feldühítsem, ő mégis mérges lett rám. És kristálytisztán tudtam, hogy miért: látszódott rajtam. Minden érzelem - amit gyatra színészkedéssel próbáltam elrejteni előlük – kiütközött az arcomon, megmutatva az igazi gondolataimat. Nem akartam, de ő észrevette. Ebben jobb volt, mint Anya. – Élvezd már! Annyi lehetőséged van! Sokkal több, mint gondolnád!
- Én értem, Apa, de…
- Egy dolgot kérek tőled, Anna. Csak egyetlenegyet. – Látszott rajta, hogy bár rövid küzdelem után, de feladta. Tudta, hogy saját magamnak kell megszeretnem ezt a várost, és bár ő akármennyire is imád itt lenni, az rám nincs hatással.
- Mi lenne az? – néztem fel.
- Csak adj egy esélyt! Csak… próbáld ki, rendben? Ne hagyd, hogy a hiány felülkerekedjen!
- De Apa! Mikor érted már meg, hogy ezzel az elköltözősdivel kivágtatok egy darabot belőlem? Úgy érzem… - itt kissé elcsuklott a hangom – mintha egy rozsdás késsel kimetszettétek volna az életem eddigi szakaszát! Egy lyukat érzek… magamban. És ez nem normális! Mikor érted már meg…
- Anna, nyugodj meg! – Csak most vettem észre, hogy ezúttal az én hangom szökött fel. A látásom kezdett elhomályosulni a hamarosan kitörő könnyektől. Anélkül, hogy észrevettem volna, felpattantam a fotelből, és úgy ordibáltam Apával. De ő csak megértően a vállamra tette kezét, és nyugtató hangon megszólalt: - Akkor tömd be azokat a lyukakat, kicsikém! Itt van London, sokkal több lehetőséggel, mint egész Magyarország. Szívesen áll szolgálatodra, hogyha hiánypótlóként akarod használni…
 De én csak szipogtam. A fájdalom, ami akkor átjárt, ezerszer rosszabb volt, mint bármilyen fizikai. Ilyen lehet amnéziásnak lenni – csak az kevésbé fájdalmasabb. Amikor erőszakkal elvesznek tőled valamit, mindig megsérülsz – főként akkor, hogyha azt egy rozsdás késsel teszik. Mert én valahogy így éreztem.
- De most gyere vacsorázni! – Összecsapta tenyereit, majd otthagyott engem a szobában.
 Idő közben besötétedett – a halványlila, rózsaszín és narancssárga felhők eltűntek, helyüket átvette a koromsötét éj. Egy-két csillag jelen volt már az égen – egyik fényesen ragyogott, mintha telis-tele lenne energiával, a másik pedig folyton csak pislogott. Így képzeltem el a családunkat is: ők voltak a tündöklő, energiával teli égitestek, akik tomboltak örömükben. Viszont én ott álltam mellettük – nyamvadt kis senkiként, aki hátráltatja a többit.
 Végül, magamhoz szorítva újdonsült laptopomat – nekivágtam a kétemeletnyi lépcsőnek, bár tény, gőzöm sincs, hogy akkor hogyan jutottam le. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen életem lesz itt, ha már az első napot is homály fedi. Minden – az utolsó csepp remény is kiszállt belőlem, és én képtelen voltam eleget tenni Apám kérésének, miszerint adjak egy esélyt ennek az életnek. Hát igen, ennyi. Talán sohasem leszek a régi, de legalább ők boldogak. Ők a fényesen ragyogó csillagkép, ami szebbé teszi a légkört a satnyák mellett, mint én.

 Másnap későn keltem. Volt már tizenegy is, amikor kinyitottam a szememet. Furcsa, homályos fénysugarak lógtak be az ablakomon – mintha itt máshogyan sütne a nap, mint Magyarországon. Így adjak esélyt ennek a helynek?, gondoltam magamban. Aztán, csakhogy megerősítsem a gondolatomat, eleredt az eső, hosszú, vékony tócsákat hagyva maga után. Remek. Ez a nap is hosszúnak ígérkezik, még akkor is, ha átaludtam a felét.
 Végül fél tizenkettőkor bevonultam a fürdőszobába, egészen pontosan a zuhanyrózsa alá. Bő háromnegyed órán keresztül tusoltam, majd vizes hajjal, egy szál köntösben visszacuppogtam a szobámba. Találomra belenéztem a dobozokba, majd végül kiválasztottam egy csőszárú, zöld nadrágot és egy belebújós, vastag, kapucnis pulóvert. A nadrág egész divatos volt Magyarországon, a pulcsi pedig remekül tükrözte az aznapi hangulatomat.

 Még mindig egy kicsit kótyagosan, és nulla magabiztossággal letrappoltam a konyhába. Útközben benézegettem a szobákba, és szomorúan konstatáltam, hogy sehol sem volt senki. Egy lélek sem volt a házban rajtam kívül. Bár, gondoltam bele. Ezt akár az előnyömre is fordíthatnám.
 Hangtalanul belopóztam a konyhába – bár nem volt ki elől bujkálnom, hiszen senki sem volt otthon – majd találomra belenéztem a konyhaszekrényekbe. Kikapkodtam a hűtő melletti munkafelületre mindent, ami megtetszett, majd hangosan becsaptam a szekrényajtókat, és válogatni kezdtem. Végül egy tál burgonyaszirom meg egy előre elkészített gofriscsomag mellett döntöttem – szépen átlibbentem velük az étkezőasztalhoz, majd a széthagyott aznapi újságot kezdtem el olvasgatni. Miközben böngésztem, elővettem egy üveg nutellát, meg egy doboz narancslevet – előbbihez kanalat kerestem – majd leültem, és szép komótosan elfogyasztottam a reggelimet.
 Az újság unalmas volt, semmi érdekfeszítő, vagy nemzetközi hír. Teli undorító sztárpletykákkal, amiknek talán a fele sem volt igaz. Undorodva félredobtam az újságot, ami végigszánkázott az asztalon, egészen le a lábam mellé, míg végül ki nem nyílt.
 Első pillantáskor átsuhant a szemem fölötte. Egy átretusált kép volt, amin öt fiú volt a levegőben, szájuk boldog, izgatott sikolyra volt nyitva. Aztán megláttam a piros feliratot, azaz a „One Direction”-t, és rögtön visszakaptam a fejem. Visszaemlékeztem az előző napra, amikor Jázmin említett valamit róluk, miután a szerelmeiről kérdeztem. Talán egy fiúbanda, jutott eszembe hirtelen, majd két harapás között lehajoltam az újságért, és olvasni kezdtem.

 Az X-factorból ismerős fiúbanda, a One Direction, ezúttal kiindulási helyén fog koncertezni. Londonban már minden jegyet elkapkodtak, de aki szeretné, személyesen is találkozhat a csapat tagjaival szombat reggel kilenckor, a Cosmos plázában. A fiúk biztosan sok rajongót vonzanak majd a…

 Elgondolkodtam. Ha igaz, amit a húgom mondott – hogy mennyire szereti a bandát – akkor talán a közelgő születésnapja alkalmából elvihetném a dedikálásra. A koncertre persze már esélyem sincs, hogy jegyet kapjak, de azt mondjuk még én sem vállalnám be. Túl sok lenne az én idegrendszeremnek. Viszont egy dedikálás… Legrosszabb esetben is csak másfél órát kell várni, ha kilencre ott leszünk, és a hugi személyesen is találkozhat velük. És valószínűleg a fiúk is fognak örülni egy olyan tündéri teremtésnek, mint Jázmin Na nem mintha nem kaphatnának meg minden csajt ilyen arccal, gondoltam hirtelen, miközben a tökéletes külsejüket néztem. Mi van, ha ők is ugyanolyan nyálgépek, akik mindent kimondanak, csak semmit sem éreznek? Mi van, ha ők ugyanolyanok, mint a többiek?
 Igen, biztosan olyanok, döntöttem el magamban. Az ilyen srácoknak, akiknek megvan az arcuk, csak a hangjuk hiányzik – nos az ilyen srácok bárhová bejuthatnak egy mosollyal. Az ilyeneknek nincs tehetségük, csak gazdag szüleik meg szép fogsoruk.
 Mindegy, jelentettem ki. Akkor is elviszem Jázmint, ki fogok bírni pár percet ezekkel a nyálgépekkel…
 Tervezgetésemből végül vadiúj telefonom csörgése zökkentett ki. Ránéztem a kijelzőre: Anyu volt az. A tegnap esti vacsora óta nem beszéltem vele – már nem mintha javított volna a helyzetemen…
 Feloldottam, majd felvettem. – Anyu? – szóltam bele a telefonba.
- Szia, kicsim! – sikkantotta izgatottan. Miről maradtam le? – Na milyen a ház?
- Öhm, szép, nagyon szép. De azt hittem, már tegnap elmondtam, hogy mennyire tetszik.
- Igen-igen, csak gondoltam még egyszer megkérdezem – kacagott bele a telefonba.
- Anyu, nem mintha gond lenne a hangulatoddal, tényleg – kezdtem bele óvatosan - , de mi ez a felhőtlen jókedv?
- Éppen megmentettem egy olyan ember életét, akiről már mindenki lemondott. Pedig én megmondtam nekik, hogyha az általam kifejlesztett módszerrel vesszük ki a tumort, akkor jó lesz…
- Anyu – szakítottam félbe. – Mit szeretnél?
- Jaj, igen. Szóval azért hívtalak, hogy van még egy ajándékod, de azt tegnap este elfelejtettem odaadni. Tehát, ha bemész a szobánkba, akkor az éjjeliszekrényem első fiókjában megtalálod. Nincs becsomagolva, csak bedobtam az egészet egy borítékba. Viszont most le kell tennem, mindjárt jön a következő műtétem. Szia kicsim, szeretlek!

- Én is téged – akartam még mondani, de megelőzött. Már le is csapta a telefont az utolsó szó után, amit elhadart.
 Lassacskán befejeztem a reggelimet, majd elindultam Anyuék szobája felé. Nem is igazán érdekelt, hogy mit kaptam – tudtam, hogy ez is csak azt a célt szolgálja, hogy megszeressem Angliát, és amúgy is, az előző napi ajándékcsomagomtól úgysem lettek volna képesek jobbat adni. Kivéve egy repjegyet vissza Magyarországra, gondoltam magamban. Annak talán jobban örülnék, mint egy csomó Apple-nek…

 Lustán kinyitottam az említett fiókot, majd a benne lévő egyetlen borítékra szegeztem a pillantásomat. Vaskos volt, de könnyű – vajon mi lehet benne? Felhajtottam a leragasztatlan végét, majd tartalmát kiborítottam az sötétszín ágytakaróra. És a lélegzetem elállt – újból.
 Bár, tény, most nem a csodálattól, hanem inkább a félelemtől. Megborzongtam, majd anélkül, hogy észrevettem volna könnyeim szökését a szememből, homályos látással bámulni kezdtem a kis csomagot.
 Iratok voltak benne. Egész pontosan egy útlevél, személyi igazolvány, lakcímkártya, jogosítvány, bankkártya és egy új diákigazolvány feküdt ott, rajta egy ismeretlen gimnázium nevével. Mindegyiken az én képem virított.
 És ezzel még nem is volt probléma. Az egyetlen gondom – amellett, hogy ezzel hivatalosan is megváltozott az állampolgárságom – hogy nem az én nevem szerepelt rajta. Mindegyik iratot egy Ciara Greenfield nevű lánynak írtak ki, az én arcommal.
 Azt hiszem, valahol mélyen, legbelül tudtam, hogy miről van szó. De akkor, azokban a sötét, nehezen megélt pillanatokban nem emlékeztem a szavak jelentésére. Csak ültem ott, ölemben a sok fontos adattal, és megkövültem. Végül megint a telefonom hozott vissza a való életbe – és ezúttal is Anyu hívott.
- Ez… ez… - károgtam ijedten.
- Remélem, tetszik neked a Ciara – sikkantotta boldogan. – Tudom, hogy az Annát nem igazán kedvelted, és hogy ez a kedvenc angol neved.
- De… de… de…
- Mindjárt műtök, már hozzák a beteget, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne tudjam meg a véleményedet. A Greenfield lett a családnevünk. Ezt is szabadon választhattuk. A húgod Flor lett, én Eve, apád Peter. Igazi angolok vagyunk most már! Na de már altatják a beteget, és én még be sem mosakodtam. Mennem kell! Este tali! Puszi!
 Azzal elvesztettem az eszméletemet pár másodpercre. Nem a névvel volt gond, mert igaza volt Anyunak: tényleg tetszett a Ciara. Egyedül az árnyékolt, homályba borult ténytől voltam kiakadva. Most már ténylegesen angol vagyok. A nemzetiségem, a házam, a családom, egyedül talán a lelkem egy apró, kicsiny szegletében voltam még magyar. Ott volt az egyetlen hely, ahol maradt még valami belőlem, a régi Annából. Ide szorultak az emlékek is: az agyam ugyanis minden régi dolgot kitörölt, és áthelyezett ide. Már csak lélekben voltam magyar – és talán lassan azt is kiölik belőlem. Ennyi maradt Annából. Miért ilyen cudar ez az élet?
 Legalább fél órán keresztül ültem ott, megfagyva. Pislogni is csak ritkán pislogtam, igazából a hátam ritmikus rezgéseitől eltekintve nem is nagyon mozogtam. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam. Mint amikor valaki a legtöményebb karamellát eszi, és nincs lehetősége rá, hogy igyon egy keveset közben. Hosszú időbe telt, mire képes voltam megrágni és végül lenyelni ezt a tényt.
 Én lepődtem meg a legjobban, amikor egyszeriben csak felpattantam a helyemről, pulcsimba töröltem a legördült könnycseppjeimet, majd elindultam. Tudtam, hogy Anya és Apa hol tartják a pénzt, ezért bementem a gardróbjukba, és Anyu melltartói közül kivettem néhány fontot. Nem tudtam, mire lesz elég, mert az angol fizetőeszközzel nem boldogultam túl jól. Mindegy, gondoltam. Csak ne kelljen itt lennem!
 Azzal felkaptam a telefonomat, meg azt a pár fontot, amit előkerítettem, és elindultam. Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen hasznos is tud lenni egy iPhone. Megmutatta, hogy melyik buszra és mikor kell felszállnom, hogyha el akarok jutni a belvárosba. Emellett remek térkép és iránytű is tartozott hozzá – gyári alkalmazások, én így szeretlek titeket! – ami sokkalta megkönnyítette a dolgomat. Fél óra alatt simán bent voltam a City-ben, attól függetlenül, hogy London egyik külkerületéből indultam, ráadásul gyalog.
 Végül arra lettem figyelmes, hogy a Temze partján ballagok, pirosra dagadt szemekkel, fülemben headsettel, amiből csak úgy dübörgött a zene. A kapucnit jó mélyen belehúztam a fejembe, kezemet zsebre vágtam, és köveket rugdosva bandukoltam egészen addig, amíg bele nem ütköztem a London Eye-t védő kordonokba. Felnéztem, hogy mi takarja el a napot, ami éppen hogy kibukkant a felhők mögül, majd rövid meghökkenés után – óriási méreteit látva – gondoltam egyet, és elindultam a jegypénztár felé, hogy megnézzem az árakat.
 Rövid mosollyal az arcomon beálltam a sorba, hiszen, mint a jegyárakból megtudhattam, megint elszámoltam magamat a fontokkal. Tíz körre elegendő pénzt hoztam magammal.
 Húsz perc után végül bezártam magam mögött a fülke ajtaját, amiben szerencsére csak én voltam. Az egész doboz emelkedni kezdett az ég felé, egyre nagyobb és szélesebb panorámát mutatva Londonból, de engem nem érdekelt. Leültem a kabin padlójára, és hangos, elkeseredett sírásba kezdtem. Ott senki sem hallhatott, hiszen egyedül voltam. Hirtelen kitört belőlem minden érzelem, amit eddig bezártam azokba a bizonyos bőröndökbe, minden probléma, minden fájdalom, veszteség, minden, ami ezalatt az egy hónap alatt – a szüleim bejelentése óta – gyülemlett bennem. Nem tudom, hogy hány kört mentem, és már arra sem emlékszem, hogy mikor battyogtam haza – de pár óra múlva az ágyamban ébredtem, könnyáztatott arccal. A világ összedőlni készült körülöttem, és esélyt sem hagyott rá, hogy menekülni próbáljak. Halálra voltam ítélve ezzel az utazással – mint egy kór, ami lassan pusztít el minden sejtet a testemben.

 Vakon, süketen nézelődtem a Twitteren. Az sem érdekelt, hogy mit olvasok, csak olvastam. Átsiettem a szavak jelentései között, csak a betűket figyeltem, és próbáltam kiégetni magamból azt a hihetetlen fájdalmat, ami bennem tombolt. Úgy éreztem, mint egy méhcsípés után: amikor a fullánk végén lévő kis méregzsák folyamatosan pumpálja a véráramba a tömény, erős mérget, amiből minél több jut a szervezetbe, annál jobban fáj, és annál több ideig tart.
 Tudtam: ki kell szednem a fullánkot, meg kell semmisítenem a méregzsákot, hogy az a borzasztó jég, ami egyben égetett is, megszűnjön.
 Felpattantam az ágyamról – majdnem leütöttem a méregdrága laptopomat - , majd a húgom szobája felé siettem. Bekopogtam.
- Zavarhatlak egy kicsit, Hugi? – néztem be. Jázmin éppen a szoba közepén ült, körülötte egy csomó barbiebabával.
- Gyere be! – invitált, majd parancsolóan a maga mellett lévő kis tisztásra mutatott a szőnyegen, hogy üljek le.

 Ledobtam magam, és kíváncsian figyelni kezdtem. Nem tudtam, hogyan kellene belekezdenem.
- Tudod, Hugi, ma reggel láttam egy hir…
- Akarsz barbiezni? – nyújtott felém egy sötéthajú babát. – Ne, várj, inkább ezzel legyél. Pont olyan szőke haja van, mint neked. – Azzal kicserélte a babákat. Nálam volt a szőke, nála pedig a barna.
- Na jó – egyeztem bele. Tudtam, hogyha játszok vele, akkor sokkal könnyebb lesz kiböknöm az ajándékát.
- Szóval – köhintett. – Játsszuk azt, hogy találkozunk egy boltban!
 Bólintottam.
- Szia, Stacy! – Megfogta a baba kezét, és jobbra-balra kezdte el húzogatni, jelezve, hogy éppen integet.
- Szia, Luna – morogtam, hiszen angol neveket használtunk. Miért nem lehet magyar neveket használni?
- Tudod, aggódom miattad mostanában – jelentette ki a baba nevében. – Olyan furcsa vagy. Olyan komor. Szomorú. Mindig. Még csak két napja, hogy őőő Párizsba költöztél, és máris megbántott valaki. Mi történt, elmeséled?
- Nincs mit meséltem – feleltem hűvösen a baba nevében. – Nem bántott meg senki!
- Akkor miért vagy ilyen savanyú?
- Savanyú? – tártam szét a baba karját.
- Igen. Savanyú. Folyton a szobádban lógsz, és éjjel hallom, amikor sírsz. Tegnap is hallottam, amikor éjjel kimentem inni a konyhába. Le ne tagadd!
- Én csak… Nem szeretek őőő Párizsban élni, Stacy – vallottam be.
 Persze ez a párbeszéd már réges-rég nem a babák között zajlott, hanem köztünk. Egyikünk sem nézett rá a babákra, csak egymás tekintetét fúrtuk. Ő kíváncsi volt, én meg marhára őszinte.
- Miért nem? Gyönyörű házban éltünk. Sokkal szebb, mint a régi. Megtanulunk angolul. Nekem már nagyon jól megy, hiszen tudod, hogy Anyu is tanított engem régebben. Ráadásul itt minden jobb! A kaják, az emberek, a városok, meg a vidámpark…
- Nem erről szól az élet, Jázmin.
- Flor, ha kérhetem – javított ki. - Mikor szokod már meg az új neveket? Sokkal jobbak, mint az Anna vagy a Jázmin!
- Jó, rendben – adtam fel. – Szóval, Flor. Nem ez a lényeg. Persze neked még most ez a legfontosabb, hiszen fiatal vagy, és folyamatosan csak a szórakozáson jár az agyad. De ha majd egyszer felnősz, és fontossá válik a család, akkor rájössz, hogy teljesen egyedül vagyunk! Keresztanyuék Magyarországok maradtak a Nagypapival együtt. Az összes barátnőd, ismerősünk, családi barátok, szerelmeid, mind, egytől-egyik Magyarországon vannak! És ha eddig nem tűnt volna fel, ott születtél! Sohasem leszel tősgyökeres angol, maximum az állampolgárságon lehet változtatni. De az nem ugyanaz. Ez olyan, mint amikor a színes ceruzát próbálod kiradírozni, és helyére valami mást rajzolni. Nem tudod tökéletes eltüntetni, elfedni.
- Ciara – kezdett bele a mondókájába, mire nekem rögtön összerándult a gyomrom. Hihetetlen, hogy hétévesen milyen intelligenciával rendelkezett, és milyen nyugodt maradt, amikor én, a tizenhét éves fejemmel már ordibáltam. Viszont a Ciara – bár jól hangzott, és tetszett is, azért még émelyítő volt. Csak eszembe jutatta az aznap történteket a London Eye-on Megborzongtam. – Ha nem félnél új dolgokat kipróbálni, akkor te is élveznéd az ittlétet. Egyedül attól félsz, hogy ide sem tudsz majd beilleszkedni, és hogy itt is ugyanolyan senki leszel, mint ott voltál. Pedig emiatt felesleges aggódnod, mert…
- Teljesen félreértettél, Hugi. Nekem tökéletes volt senkinek lennem eddig is. Pontosan ezért nem akartam elmenni. Nem akartam megváltoztatni az életemet.
- Az gáz, mivel hétfőn kezdődik neked az új suli. Elég ciki lesz, hogyha ilyen vörös szemekkel…
- Nekem csak ne magyarázza meg egy hétéves, hogy mi a ciki, meg mi nem! – fortyogtam, majd kiviharzottam a szobából. Jó, tudom. Tényleg csúnyán viselkedtem vele, de nem érdekelt. Hangos dobbantásokkal elfutottam a szobám felé, már éppen becsaptam volna az ajtót, amikor eszembe jutott látogatásom eredeti célja. Visszasiettem a szobához, és benyitottam.
- Egyébként szombaton el akartalak vinni a One Direction dedikálásra, de így nem foglak – vigyorogtam gonoszul, majd visszamentem a szobámba.
 Még hallottam, ahogyan sikoltozni kezd, hogy „Bocsi! Bocsi! Bocsi!”, de én tudomást sem vettem róla.
 Te jó ég, én gonosz? Én, aki a légynek sem tudnék ártani? Ez új nekem… Nagyon új. A londoni levegő tenné, vagy én is ilyenné válok? Ténylegesen kitörlődik belőlem minden jó, amit eddig Magyarországon észrevettem magamban? Megváltoztam volna?