1D fanfic - 1. fejezet \Változások\

  One Direction fanfiction ~ from Sheila

1. fejezet
Változások

Hűha! * izgul *
Végre sikerült befejeznem az első fejezetet. Ez a rész egy bevezetés, nem igazán kivehető, hogy hol játszódik, inkább csak Ciara múltjáról mesél. Ígérem, a következő fejezetben már igencsak jelen lesz az cselekmény. (: Addig is megkérnék mindenkit, hogy komizzon! Jót vagy rosszat, mindegy, viszont ha utóbbi mellett döntesz, akkor írd meg, hogy mi nem tetszett, hogy a következő résznél tudjak javítani! (:

Mindenkit ölel, 
Sheila

\Ciara szemszöge\
 Az utóbbi időben rengeteget sírtam – sokkal többet, mint valaha. Emlékszem, a nagyim halála nagyon megviselt, de még akkor sem ejtettem ennyi könnycseppet, mint mostanság.
 A változások kedveznek egy spontán embernek. De mi van akkor, ha te mindig a megszokottad kedveled, a kitapasztalt úton jársz, olyan dolgokhoz állsz hozzá, amiket már ismersz. Lehet, hogy unalmasnak neveznek, de én ilyen vagyok. Szeretem a megszokott dolgokat, és legszívesebben sohasem változtatnék az életemen. De sajnos vannak olyan részei az életnek, amiket nem lehet kikerülni. Ugyanilyen az is, amikor a szüleid egyik napról a másikra kijelentik, hogy Európa másik végébe költözik a család… Londonba.
 Londonnal nincs bajom. Tetszik, mert szépek az épületek, van benne egy csomó óriási park, és sok-sok kávézó, ahová az ember betérhet gondolkodni.
 De mégsem jó annyira, hogy itt hagyjam érte ezt az apró, de nagy történelemmel rendező országot.
- Pedig muszáj lesz – jelentette ki Apa felháborodásomat hallgatva.
 És tényleg: ha az apád elveszti a munkahelyét, és az anyád sokkal jobb lehetőséget kap Angliában, akkor megéri elköltözni, nem igaz? Talán igen, talán nem. Talán megérné új embereket megismerni, egy csodálatosan szép, gazdag országban élni, és tökéletesíteni a nyelvtudásomat, de akkor mi lesz Magyarországgal? A magyar nyelvvel? A barátaimmal, a rokonainkkal?
- Szerzel majd más barátokat, drágám – jött a válasz már századjára.
- De nekem a régiek kellenek! – harsogtam. Pedig csendes típus vagyok, általában. – Nem olyan könnyű új barátokat szerezni, mint gondolnád! Ide is olyan nehezen illeszkedtem be… Tudod, milyen zárkózott vagyok, Apu!
- Tudom, kicsim. De miért nem alkalmazkodsz?
 Alkalmazkodj! – ez volt az a dolog, amit Londonban élve minden egyes nap minden percében kijelentettem. Alkalmazkodj, és minden rendben lesz.
 Így visszagondolva apámmal való szócsatára csak jobban összeszorult a torkom. Ők már három hete elköltöztek Londonba – csak én maradtam itt addig, amíg teljesen be nem költöztek. Hagytam, hadd pakolják ki a cuccaim nagy részét, nemsokára úgyis megyek, és mindent felhánytorgatok…

 Három hét alatt sok minden megváltozott: megváltoztam én is, belül, és talán egy kicsit kívül is. A szokottnál is zárkózottabb lettem, szomorúbb, magányosabb. Mintha két dimenzió között élnék: az egyik a múltam, Magyarország, a másik pedig a jövőm Angliában.
 Magamban tomboltam, őrjöngtem, s legszívesebben elbújtam volna a Lánchíd alá, csak ne kelljen elmennem. De az utolsó nap eljött, és a Magyarországon töltött perceim meg lettek számlálva… Aznap még elmentem a nagyapámhoz, az egyetlen élő nagyszülőmhöz, és elbúcsúztam tőle.
- Próbálok minél hamarabb hazajönni – bizonygattam, de magamban tudtam, hogy Anya úgysem enged haza egyhamar. Ők azt akarják, hogy felejtsem el ezt az országot, még abba sem mentek bele, hogy félévente hazajöjjek. Bár, tény, a repülőjegy elég drága…
 Végül megérkezett a szörnyű pillanat, amikor felszállt a gépem, és én elindultam Észak felé. Majdnem az egész úton sírtam. Az egyik kedves légikísérő még meg is kérdezte, hogy mi bajom van. Mondtam neki, hogy most egy ideig nem fogok tudni hazajönni, mire ő elkezdte simogatni a vállamat. Tényleg kedves volt.
 Félúton eszembe jutott az iPodom. Gyorsan bedugtam a fülest a fülembe, és elmélyültem a zenékben. Jó volt valami ismerős dologgal találkozni…