1D fanfic - 2. fejezet \Lehetőségek\

One Direction fanfiction ~ from Sheila

2. fejezet
Lehetőségek

Nos, kis késéssel ugyan, de megérkezett az új fejezet! Érdekes mód, egyre több országból egyre több látogatóm van, viszont nagyon elszomorít, hogy egyetlen kommentárt sem kaptam még. ):

Ha esetleg ráértek, kommentáljátok, légyszí! Jót, rosszat egyaránt elfogadok!

Puszil,
Sheila


 Végül ugyanaz a légikísérő keltett fel, aki majdhogynem álomba ringatott. A szemeim szúrtak, óriási dagadtak, és vöröslöttek. A hajam mint egy szénaboglya – könnyáztatott szénaboglya. Úgy tűnt, még álmomban is sírtam. Remek.
 Miután leszálltam a gépről, nem mertem magamtól elindulni. A Heathrow repülőtér óriási, minden terminál veszedelmesen összetéveszthető. Úgy gondoltam, ha ők már itt vannak három hete, akkor jöjjenek is értem!
 Így hát volt még egy fél órám, hogy kicsit rendbe szedjem magamat kívül-belül. Be is trappoltam az egyik mosdóba, és ott próbáltam nem összeesni. Ziháltam, és rázott a hideg folyamatosan, mégis kicsapódott rajtam a hideg verejték. Pár csepp vizet fröcsköltem a tarkómra meg az arcomra, a csuklómat pedig egyenesen a jéghideg víz alá dugtam be. Aztán elkezdett csörögni a telefonom, és tudtam, hogy anyuék megérkeztek értem. A pánik, ami előzőleg elhatalmasodott rajtam, még mindig uralkodott.
 Egy utolsó, remegő sóhaj még kiszökött a számon, de azután már próbáltam megjátszani, hogy mennyire jól érzem itt magam, és hogy mennyire örülök ennek az utazásnak. Hazudni, színészkedni próbáltam. Nemcsak nekik, magamnak is. Tudtam, hogy a szüleim házassága nincs eléggé rendben ahhoz, hogy elviseljék egy tizenhét éves lány hisztériáját. Megpróbáltam mindent magamba fojtani, és elzárni az érzéseket a külvilág elől. Mintha egy óriási bőrönd legaljára bezsúfoltam volna minden zavaró tényezőt – egy olyan bőröndbe, amit nagyon ritkán használunk.
 Aztán kiléptem a mosdó ajtaján.
 Rögtön megpillantottam őket. A hétéves húgom apu nyakában ült, és engem keresett. Anyu és Apu kézen fogva, mosollyal az arcukon néztek egymásra. Tehát London nekik segített, csak az én életemet teszi tönkre.
 Még mielőtt elindultam volna, egy kicsit elgondolkodtam. Miért tennéd tönkre, te lökött? Ők most boldogok. Ha ők boldogok, akkor te is az leszel. Légy normális, meg ne lássák rajtad, hogy…

 Ebben a pillanatban a Hugi megpillantott, és hevesen integetni kezdett. Kizökkentette Aput az egyensúlyából, aki majdnem elesett, de végül sikerült megtartania mindkettőjüket. Rögtön felém fordították a fejüket, mire én halványan – nem tudtam jobban, hitelesebben, pedig próbálkoztam! – elmosolyodtam, és integetni kezdtem. Rögtön oda is sétáltam, magam után hurcolva a bőröndömet.
- Szia kicsim! – ugrott a nyakamba anyu, miközben letapogatta a bordáimat. – Fogytál, szívem?
- Egy kicsit – válaszoltam, de rögtön meg is magyaráztam. – Direkt. Igazából izmosodtam.
 Vállat vont. – Rendben, szívem, csak ne legyen bajod!
- Nem lesz semmi gond, Anyu, nyugi!
- Drágám! – Apu lekapta Jázmint a nyakából, majd megölelt. – Úgy örülök, hogy végre te is itt vagy!
- Én is, Apu – hazudtam.
- Anna! – sipította a húgom. – Anna! Anna! Anna!
 A kislány ugrált örömében, hogy láthat. Nem is csodálkoztam ezen: hiszen én amolyan „második anya” szerepet töltöttem be az életében. A mi anyánk, Éva, főzött nekünk finom ételeket, mosta és vasalta a ruháinkat, de sohasem foglalkozott azzal, hogy mi zajlik lelkünkben. Nekem jó volt – mert akármi gondom volt, mindig lenyeltem, és magamba zártam, de erre egy hétéves képtelen… főleg Jázmin. Nem, neki én voltam az, akinek elmondhatott mindent. Akinek elpanaszolhatta, hogy mi történt az oviban, iskolában, vagy éppen mire vágyik, ki a szerelme…
- Jól van, te kis majom! – nevettem, majd leguggoltam hozzá. Jázmin korához képest kis növésű volt, hétéves létére még a derekamig sem ért. Viszont gyönyörű volt, sokkal szebb, mint én valaha leszek. Az én szőke hajammal ellentétben az övé karamellszínű volt, ami tökéletes, egyenes tincsekben hullott a vállára. Míg neki csillogó, jóságos barna szeme volt, addig én egy egyszerű, mindennapi kékkel rendelkeztem. Különleges kislány volt, akinek Pesten rengeteg sok rajongója akadt a suliban. Jázmin pont elsős volt, amikor elköltöztünk. – Na, van már sok hódolód, tündérke?
- Hát – pirult el. – Igazából még nincs. De képzeld, van itt egy fiúbanda, akik nagyon szeretek! Jaj, Anna, annyi mindenről maradtál le!
- Ne aggódj, bepótoljuk! Mondjuk ma este egy közös filmnézés? – kacsintottam.
- Jóóó, de…
- Lányok! – szakított minket félbe Anya. – Szerintem ezt nem a reptér kellős közepén kellene megbeszélnetek. Menjünk haza, hogy Anna láthassa az új házat és az… ajándékát.
- Ajándékomat? – akadtam fel. – Milyen ajándék?
 Igazából képtelen voltam bármit is elképzelni magamnak. Az utóbbi időben semmiért sem nyüstöltem a szüleimet, hogy vegyék meg nekem, sőt… igazán csendes voltam. Akkor meg milyen ajándékról lehet szó? Nem értettem.
- Hát, igazából kettő is – szólt közbe Apa kacsintgatva. – De majd otthon megnézed! Most menjünk haza, mindjárt ebédidő!
- Ebédidő? – néztem fel, miközben anyáék már javában vonszoltak a kocsi felé. – Hiszen reggel hatkor indult a gépem, ne idegesítsetek már…
- Időeltolódás – vontak vállat egyszerre, majd rám is hagyták. – Viszont most menjünk!
 Miközben kibattyogtunk a reptérről a parkolóba, Anya és Jázmin egymást ellen próbálták összefoglalni nekem a három hét történéseit.
- ...olyan szép a szobám! Rózsaszín, és telis-tele van One Directionös poszterekkel! – Meg sem mertem kérdezni, hogy mi az a One Direction...
- …és a cégtől még új kocsit is kaptam. Német. Audi. Nagyon tetszeni fog neked! Látod?
- … Anyu azt mondta, hogy mivel nagy a kert, ezért lehetséges, hogy lesz kutyánk…
- …a garázsban még kicsit festékszag van, de ne aggódj, a házban nem érződik….
- …bár egy macskának is örülnék…
- …a szobádat egy nagyon menő lakberendező rendezte be. Halványlila. Tudom, hogy nem a kedvenced a lila, de hidd el nekem, ezt imádni fogod!
 Próbáltam válaszolgatni néha egy „Igen?”-t, vagy hüledezni, hogy „Komolyan?” vagy pedig őszinte érdeklődést tanúsítani, „Na neee!”. De igazából oda se figyeltem. Még a londoni panorámát sem méltattam. Miután beültünk a kocsiba – ami tényleg csodálatos volt – én csak ledobtam a cipőmet, és a lábamat nekinyomtam Anyu ülésének. Elővettem a zsebemből ósdi, karcos telefonomat, majd elkezdtem nézegetni a képeket. Internet nem volt rajta, így hát nem tudtam mással elütni az időt, csak képnézegetéssel.
 Arra eszméltem, hogy Anyu izgatott kiáltott: „Megérkeztünk!”. Belül kicsit morcosan, de jókedvet színlelve zsebre vágtam a telefonom, majd kiszálltam a kocsiból.
- Ééés, ez a ház! – kezdett bele Anya. – Mikor megláttuk, azonnal beleszerettünk. Új építésű, de a lakója elköltözött, így már évek óta itt állt üresen. Kifestettünk mindenhol, a szobákba különleges tapétákat tettünk fel. Na de gyere beljebb!
 Anyu karon fogott, majd elindított. És bár nem akartam, de önkéntelenül is felnéztem a házra. Igaza volt Anyának: újépítésű volt. A stílusából is sütött, hogy még tízéves sincs. Modern vonalak, egyenesek, sehol egy angolos tető, vagy magasan futó borostyán a falakon. Hófehér épület volt, fémszínű, magas ablakokkal, és vízszintes tetővel. Be kell valljam, igazán megfogott. Főként az a gyönyörű, fémes csillogású teraszfolyosó, ami kígyóként tekeredett végig az első és második emeleten. Minden ablaknál végigment, és én egyből tudtam, hogy ennek segítségével bármikor átjuthatok egyik szobából a másikba anélkül, hogy bent lennék. Egy külső, kültéri folyosó. Nagyon ötletes.
 Anya persze rögtön észrevette az elképedésemet. Úgy tűnt, örül, és büszke magára, amiért ilyen remek házat választott nekünk.
- Tetszik? – nézett rám csillogó szemekkel, de még azelőtt folytatta, hogy válaszra nyitottam volna a számat. – Igazából túl nagy négy embernek, de megmondom őszintén, egyáltalán nem érdekel. Van benne hét szoba, öt fürdőszoba és még egy kisebb bálterem is. Még egy zeneszobát is berendeztünk neked!
 Könnyekkel küszködve, hálás pillantásokkal néztem Anyára. Ő, bár ritkán foglalkozott igazán az érzéseimmel, aznap megmutatta, hogy igenis foglalkozik velem. Megkönnyítette nekem az átváltást – ezt a fájdalmas, hosszadalmas, és talán sohasem tökéletes átváltást.
- Anyu… - kezdtem bele, de csak makogásra futotta. – Ez… ez egyszerűen…
- Várj, kicsim, míg meglátod a másik ajándékot! – vágott közbe nevetve, majd magához ölelt. – Örülök, hogy tetszik, kis drágám. Tudom, hogy neked nagyon nehéz ez az… új élet.
- Köszönöm Anyu! – böktem ki gyorsan, míg el nem kezdtem sírni.
- No, de ne sírj már! – nyomott puszit a homlokomra. – Nézzük meg az ajándékaidat!
- Rendben – töröltem ki egy kövér könnycseppet a szememből.
 Apu és Jázmin már bent voltak. Anyu kedvesen eltámogatott a ház előtt futó kerítésig, majd a nyitott ajtón át bementünk. A bejárat egy nagy, magas, modern ajtó volt, pontosan olyan fémesen csillogott, mint az ablakok és a korlát. Ha úgy gondoltam, hogy a ház kívülről szép, akkor a beltértől egyenesen elképedtem.
 Minden modern volt, egyenes, világos, de mégis egyszerű. A minimál és a modern tökéletes, párhuzamos variáció köszöntek vissza mindenhonnan. Egy hosszú folyosó volt a bejárati ajtó után, ami legelőször kiszélesedett, helyet adva a polcoknak és kabáttartóknak. Ezután egy óriási nappali következett, ahol hófehér falak és ülőgarnitúra fogadott, sötétbarna polcokkal, és türkizes kiegészítőkkel. Végigmentem Anyuval a ház összes pontján – az törtfehér konyhától kezdve az ők sötétzöld hálószobájukig, míg végül megérkezett az én szobám. Hófehér, üvegnélküli ajtaja volt, csinos kis ezüstkulccsal, aminek segítségével bármikor bezárkózhattam.
- És ez a te szobád! – tárta ki előttem Anyu az ajtót.
 Igaza volt, tényleg nem szeretem a lilát, de ez valahogy más volt! Mint amikor az áfonyás joghurtba tejszínt tesznek… Halványlila, mint a karikás szem. Gyönyörű szín volt, első látásra beleszerettem. Aztán ott volt maga a berendezés. Balra egy alacsonyan lévő galériát láttam meg, rajta – természetesen - , hófehér ággyal, azon pedig lila párnákkal. Mindenhol a fehér és a lila dominált: a falak, a jobb oldalt lévő íróasztal, a kézzel festett képek a falon, és a könyvektől roskadozó polcok. Még a modern, minimál stílusú csillárok is egyéb lámpatestek is fehérek voltak. Az egész csodálatos volt, egy külön zúg, csak nekem!
- Szerintem kedveled – jelentette ki. – Örülök neki. A lakberendező… Jaj, de az ajándékokról el is felejtkeztem!
 Anyu a fejéhez kapott, majd kiviharzott a szobából. Kevesebb, mint egy perc múlva vissza is jött, kezében egy óriási, zöld masnival átkötött dobozzal.
- Nos, a fizetésem igen csak megnőtt, és tudom, hogy ezekre mindig is vágytál… Nagyon boldog vagyok, hogy megpróbálsz alkalmazkodni hozzánk, kicsikém! Ez mindennél többet jelent nekem! Mint… egy új élet. Igen, azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Most viszont – pillantott le a nagy dobozra. – Itt az ideje, hogy ezt kinyisd! – Azzal átnyújtotta a kezembe a dobozt.
 Óvatosan besétáltam vele a szobámba, és leültem az egyik fotelbe. Ölembe vettem, majd egy jó fél percig csak gyönyörködtem benne. Anyu törődik velem – bár ezt ajándékok és csodálatosan szép szobában mutatja ki. Nem számít, örülök és kész!
 Lassan bontogatni kezdtem az ajándékomat. Lehúztam róla a vastag masnit, majd óvatosan kinyitottam a dobozt. És elállt a lélegzetem. Bármi is volt benne, egy nagy alma fedte, amibe már beleharaptak. Ó igen, ez az Apple logója! Lehúztam az almás papírt, majd elképedtem. A dobozban egy AirBook, egy iPhone és egy iPad feküdt, tökéletes almaságában.
- Anyu… - krákogtam. – Ez egy vagyon lehetett!
- Jaj, drágám, tudom, hogy mindig is erre vágytál! – kacsintott. – És, mint mondtam, a fizetésem sokkalta nagyobb most már, és apád is kapott munkát… Fizikatanár, megint.

- Anyu! Ez… Köszönöm! – Újból elkezdtek potyogni a könnyeim. Remek. Nem bírok ki sírás nélkül egy percet sem.
- Nincs mit, drágám! Ott vannak a csomagjaid, apád már felhozta a poggyászodat. A többi… nos, nem pakoltunk még ki semmit se. Minden dobozt, amit küldtél, azt beraktuk a szekrényedbe. Úgyhogy azt javaslom, most gyere, vacsorázz meg, aztán pedig pakold ki a cuccaidat!

- Megyek nemsokára – mondtam. Egy fél perc után Anyu kiment, egyedül hagyva engem a csodálatos szobával. Az ablakomhoz fantasztikus panoráma tartozott: a többhektáros hátsókert virágait, erdőit, mezőit mutatta meg nekem. Kiültem a teraszra – arra a kígyóformájúra, ami minden szobához becsatlakozott – és csak gyönyörködtem. Talán London mégsem olyan pocsék hely, mint elképzeltem – vagy csak Anyuék akarják kicsit megédesíteni az ittlétet?